Numizmatika.info

Kivonat

A szöveg válaszcikk egy Temesváron megjelent tanulmányra, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc pénzügyi eszközeiről, különösen a Kossuth-bankók kliséiről, a pénzjegygyár működéséről és Duschek Ferenc pénzügyminiszter szerepéről szól. A szerző helyesbíti a cikk több állítását és megvédi Duschek becsületét.

Főbb tartalmi elemek:

Klisék és bankók

• A Kossuth-bankókhoz használt klisékből nem készült 1000 forintos címlet.
• Az említett facsimilék között sincs bizonyíték 1000 forintos bankókra.

Pénzjegygyár működése

• Az állítás, miszerint az egy- és kétforintos bankók gyártása 1848-ban megszűnt, hamis: 1849 elején még 377 504 forint értékben gyártottak ilyen címleteket.
• Az öt- és tízforintos jegyek gyártása sem szűnt meg 1849 elején, sőt, a 10 forintosok nyomtatása csak márciusban kezdődött.
• A papírhiányról szóló állításokat dokumentumok cáfolják: bőséges papírkészlet állt rendelkezésre, többek között Masznikkó (Gömör vm.) és Szontagh Pál szállításai révén.

A pénzjegygyár elvonulása

• A gyár Szegedről Aradra, majd Lugosra költözött.
• A gépek, sajtók részben ott maradtak a zavaros körülmények miatt.
• A klisék az aradi megyeházán maradtak, így kerülhettek katonák kezébe.

Duschek Ferenc megítélése

• A szerző élesen elutasítja a Horváth Mihály által sugalmazott negatív képet Duschekről.
• Kossuth Lajos levele alapján Duschek tevékenysége elismerésre méltó, különösen becsületessége, szervezettsége és áldozatvállalása miatt.
• Duschek megmentette a pénz és felszerelés nagy részét, védte munkatársait, és felelősséget vállalt alattvalóiért.

OCR:

Az Egyetértés 1 é. 225. száma tárczájában egy a Temesváron megjelenő Történelmi és régészeti füzetből átvett czikket közölt, mely nem csak a Kossuth-bankók clichéinek leírásával és azoknak magánosok által történt megszerzésével, de egyszer s mind a magyar állami pénzjegygyár vándorlásaival és működésével is foglalkozik.

Legcsekélyebb észrevételem sincs, nem is lehet, amaz adatokra, melyek az említett cliché-k megszerzésére és kegyeletes megőrzésére vonatkoznak. A czikk szerzője e tekintetben kellően értesülhetett és teljes hitelre számíthat; hazafias lelkület dicséretét érdemli, melyet a vevők a cliché-k megszerzésével és abban az időkben veszéllyel is járó megőrzésével tanúsítottak, bizonyára hálás elismerést érdemel: de mit azon felül az említett közlemény a pénzjegygyár működéséről mond, abban annyi tévedés fordul elő, oly helytelen és igazságtalan ítélet vagy inkább vád nyilvánul egy jeles és maga nemében páratlan férfiú ellen, — hogy én, ki a pénzjegygyár működésében néhány hét felfüggesztésével kezdettől fogva, ha szabad magamat úgy kifejeznem, a gyár végső vonaglásáig részt vettem, az igazság, a történelmi hűség és pontosság tekintetében, erkölcsi kötelességemnek tartom, az észlelt tévedéseket lehetőleg röviden helyre igazítani.

Így állíttatik az említett czikkben, hogy „a Kossuth Lajos pénzügyminiszter” sajátkezű aláírás facsimiléjéből 14 darab van meg. „A nagyobb alak az ezres, százas, tízes és ötös jegyeken alkalmaztatott.” Más két helyen is említtetnek ezres államjegyek, ennélfogva itt toll- vagy sajtóhibát föltennünk nem lehet. Már pedig ezres államjegyek a magyar pénzjegygyárban nem nyomtattak, sem 1848-ban, sem 1849-ben, így forgalomba sem kerülhettek, általában nem léteztek és így a facsimilék rajtok nem alkalmaztattak. Lehet, hogy a magyar kormánynak kezdetben szándéka volt, ezres pénzjegyeket is kibocsátani, mit abból következtetek, hogy a papírkészletről 1849-iki február hó 11-én fölvett kimutatásomban 20 rízsma ezer forintosokra szánt papírt találok följegyezve, de e szándékot a később bekövetkezett körülmények miatt nem lehetett végrehajtani.

Az ezresek nyomtatására vonatkozó tévedésre utal Lukács Bélának e czímű könyvében is: „Az 1848—49-iki pénzügy.” E kiváló szakértelemmel, nagy szorgalommal és helyes ítélettel összeállított munkának 77. lapján mondatik, „hogy a nemzeti kormány 5, 10, 100 és 1000 forintos pénzjegyeket nyomatott”; de én hajlandó vagyok ezt tollhibának tulajdonítani, minthogy már a 79. lapon helyesen állítja az érdemes szerző, hogy 1000 frtos pénzjegy 1849-ben nem hozatott forgalomba, a 85. lapon pedig határozottan mondja, hogy 1000 frtosok nem is nyomattak.

A kérdéses czikk íróját talán Helfert báró vezette félre, ki az Österr. Numismatische Zeitung VI. és VII. kötetében megjelent értekezésében minden áron bebizonyítani törekszik, hogy magyar 1000 frtos pénzjegyek voltak ugyan, noha forgalomba nem jöttek. De ő exczellencziájának minden erőlködése kárba vész; kombinácziói nagyon is ingatag alapra vannak fektetve. Ő t. i. megakárván czáfolni, mint mondja, az életrajzi szótárakban (in biographischen Lexi…) közlött azt az adatot, hogy Duschek, magyar pénzügyminiszter arany és ezüstben öt millió forintot szolgáltatott át az osztrák hatóságoknak, hivatkozik Monteuntovo herczeg nyilatkozatára, kit Haynau a forradalmi pénzjegyek átvételével és elhamvasztásával megbízott. A herczeg, maga Helfert báró közleménye szerint is, ugy látszik nem állította határozottan, hogy az elégetett jegyek ezresek voltak, csak visszaemlékezett kél színre utalva, melyek meg, az időt folytán kellett, míg a nagy, szépen készült, többszínű jegyek (grosse, schön gearbeitete, buntfärbige Noten) megszámláltattak. Ebből már most a báró azt következteti, hogy az elégetett jegyek ezreseknek kellett lenniök, mert — úgymond — a százasok egyszínűek és feketék valának. Nézetem szerint nagyon is túlhalytott következtetés, csupán és egyedül a színeknek és pedig határozatlan megjelöléséből a jegyek értéki minőségét megállapítani.

Azután hol őriztettek az ezres pénzjegyek? Sem a gyári, sem a főpénztári számadásokban melyek pedig a legpontosabban vezettettek, legcsekélyebb nyomuk sincs, s öt millió forint nem oly kis összeg, hogy hiánya szembe ne ötlenék. Azt is említi Helfert báró, hogy, mint mondják, az ezres bankók Angliában gyárttattak; de hol voltak vagy maradtak akkor a lemezek? Ezekről a pénzjegygyárban senki sem tudott. Azután mi végre szerezték be az ezres jegyekre szánt papírt? Talán csak nem akarták Angliába küldeni? De legyen elég a báró állításainak czáfolására és annak bebizonyítására, hogy ezer forintos magyar pénzjegyek nem léteztek. Térjünk vissza Nyáry közleményére.

Ebben az is állíttatik, hogy az egy és két forintos jegyeknek gyártása teljesen megszűnt még 1848-ban. Biz az nem tény, hanem szintén tévedés, mert jegyzeteim szerint, melyekből néhányat megmentenem sikerült, Debrecenben 1849-iki január és február hóban az egy és kétforintos jegyekből 377,504 frtot gyártottak. Hogy több nem készült, annak egyedüli oka, Duschek szigorú becsületessége, ki legpontosabban kívánta a pesti kereskedelmi bankkal kötött szerződésnek megfelelni. A föntébb kitetett összeggel pedig már ki volt merítve a banknál letett érczalap értéke, jogosan tehát e jegyekből többet nem lehetett kibocsátani.

Azt állítja továbbá a kérdéses czikk, hogy „az öt és tíz forintos államjegyeknek kiadása még 1849 elején megszűnt.” Szintén téves állítás. Jegyzetem szerint azon évi április 10-ig, meddig említett jegyzetem szólnak, 5— forintos jegyek Debrecenben 6.442.885 forint értékben készültek el. Lukács Béla szerint, ki pedig adatait a főpénztári számadásokból merítette, áprilisban még 478,685 forint, e hóban tehát összesen 975.000 forint, májusban 600.000 forint és összesen 1849. évi julius hó 19-ig nyolcz millió forinton fölül nyomattak ötforintos pénzjegyek.
jegyek Debrecenben. Júliust eddig nálunk senki sem tartotta az év kezdetének vagy elejének.

A 10 forintos jegyek gyártása nemcsak hogy 1849 elején nem szűnt meg, hanem éppen 1849. évi márciusban vette kezdetét. Lukács Béla szerint megegyezőleg jegyzeteimmel, az első szállítmány március hóban tétetett, azután folyt a nyomtatás augusztus hó 10-ig. E nemű pénzjegyekből tizenkilencz milliónál nagyobb értéket állított elő a sajtó.

Okát is adja, vagy akarja adni a czikk szerzője, hogy miért kellett az 5 és 10 forintos jegyek kiadását már 1849 elején megszüntetni. Mert, úgymond, papírjuk elfogyott, s mert az osztrák gyárakból, (tudtom szerint csak egy, t.i. a nezsideri gyárból) honnan azok előbb beszereztettek, nem kaphattak, a hazai gyárak pedig sajnosnak megfelelő kiállítást nem tudtak, Duschek meg semmi úton-módon sem volt rábírható, hogy nyomtatásukat más fajta papíron folytassa.

Mind a két állítás valótlan. Ezekben, úgy látszik, a czikk szerzője Horváth Mihály nagyérdemű történetírónkat követte; de Horváth M. Duschek irányában elfogult volt, mit később is kétségtelen adatokkal lesz még alkalmam bebizonyítani. A már föntébb említett kimutatásom szerint 1849. évi február hó 11-kén az 5 és 10 forintos jegyekre használt papírból készletben volt még 480 rízsma azon 48 rízsmán kívül, mely a könyvnyomdának nedvesítésre kiadattot; a mi pedig Duschek vonakodását illeti, előttem fekszik 1849. évi március hó 9-kén 2699. sz. a. lett rendelete, mellyel Duschek a pénzjegy-gyár igazgatójával szerződést kötött 10 forintos pénzjegyekre szánt 600 rízsma papír készítése és Debreczenbe leendő szállítása iránt, Masznikkó pedig Magyarországban, Gömör vármegyében fekszik. Szállított is Szontagh Pál, a nevezett papírgyár igazgatója, juniusban 150 rízsma, juniusban 150 rízsma jó és 40 rízsma selejtesebb papír, úgy, hogy a pénzjegy-gyárnak elegendő készlete volt és jól emlékszem, hogy még Lugosról is nem csekély mennyiségű papírt vittünk vissza, vagy akartunk vissza vinni Aradra. Mindezt képes vagyok eredeti iratokkal bebizonyítani.

Állítja még a kérdéses czikk írója, hogy Duschek mind azt, mi nem volt szükséges a Lugosra történő elvonulásnál, Arad várában hagyta, és hogy a sajtókat Damjanics adta volna ott át Chruleffnek. Ezen állítás, annyi valótlanság. Midőn a pénzjegy-gyár Szegedről Aradra költözött, nem a várban, hanem a megyéházában telepedett le, egy osztály pedig magánházban működött, nevezetesen a számozó-osztály. Nem is azért maradt a felszerelésből több darab Aradon, mert Duschek miről tudta, hogy nem szükséges, azt ott akarta hagyni, hanem mert arra kényszerítve volt. Midőn t.i. a császári hadsereg Aradhoz közeledett, nagy fogyatkozás volt szekerekben; mindenki menekülni sietett és kivált a katonaság erőszakkal foglalta le a szekereket, habár azok más szolgálatra voltak berendelvék. Magának Duscheknek személyesen kellett az utcán közbelépnie, hogy a katonákat az erőszakos foglalástól visszatartsa. Lugosról visszajövet sem szállíttattak a pénzjegy-gyár gépei és eszközei Arad várába. Erre már nem volt idő. Az elszállítás Lugosról t. i. négy osztályban történt. Az első két osztály, 144 szekér — Aradig nem is jutott, mert midőn egy része Radnára érkezett, Görgey már megadásra készült és a szekereket ott “marasztotta vagy Világosra küldte. Itt Duschek a személyzet kielégítését elrendelte, és mi ezután, meg a magyar hadsereg zsoldjának kifizetése után arany-ezüstben s pénzjegyekben megmaradt, úgy saját személyét is az osztrákoknak szolgáltatta át. A pénzjegy-gyár 3. és 4. szállítási osztálya nem volt oly szerencsés, mint az előbbiek, mert a száguldó császári csapatok elől kénytelen volt Facsetre visszafordulni, hol egy erdőtisztáson több napon át tartózkodott, míg Vécsey hadseregével végre Borosjenőre megérkezett. Azonban a személyzetnek és a szekereknek csak egy része jutott ide; nagyobb része a folyvást üldöző osztrák sereg elől futásban keresett menedéket és sokan közülök egy riadalom alkalmával podgyászaikat is hátrahagyván, csaknem koldulva jöttek a fővárosba, vagy előbbi lakhelyeikre. A Damjanics Chruleff-féle história tehát szintén mesebeszéd.

De hát mikép jutottak a cliché-k és lemezek Aradon a katonák birtokába? Ezt következőképp vélem megfejthetőnek: A mint már föntebb említem, midőn a pénzjegy-gyár Lugosra költözött, nagy volt Aradon a zavar és több sajtó ott maradt egyéb fölszereléssel. Helfert báró az idézett értekezésében azt is mondja, hogy Rambousek Henrik kapitány Ó-Aradon a megyéházának egy félig föld alatti helyiségében a hírhedett sajtóknak alább részét tárgyakkal együtt találta. Igen valószínű, hogy e tárgyak közt voltak az elárusított cliché-k, minthogy ezeknek nagyobb része az öntődében biztos felügyelet alatt őriztetett és a láda, melyekbe be voltak rakva, az öntőde helyiségében maradhatott. Rambousek kapitány a talált sajtót és egyéb tárgyakat Schlik tábornokhoz küldötte, és miután az osztrák tiszt alig vett föl azokról pontos jegyzéket, a kísérő katonáknak könnyen és büntetlenül eshettek zsákmányul.

A Radnára és Világosra szállított sajtók és egyéb fölszerelés, mint ezt egy szavahihető embertől hallottam, Szegedre szállíttattak, hol azokat Haynau is megtekintette; azóta róluk hír nem jutott hozzám.

Végül legyen megengedve, hogy néhány megjegyzést Duschek Ferencz államtitkárról és később magyar pénzügyminiszterről kockáztassak, kinek jellemét a czikk írója Horváth Mihály nyomán nem a legkedvezőbb színben tünteti fel. Kötelességemnek tartom e kérdésre nézve is felszólalni, mert noha Szentes városának jeles országgyűlési képviselője már az 1880. évi Vasárnapi Újság 1. számában igazságot szolgáltatott Duscheknek, „a történelmi statárium ezen áldozatának” és részrehajtatlanul megczáfolta az ellene szórt rágalmakat; noha ez ügyben a legilletékesebb bíró, maga Kossuth Lajos fényes bizonyítványt adott a politikai szenvedély és elfogultság ez üldözöttjének: mindazáltal még most sem némulhat el az igazságtalan vádak ellen, mint ez a szóban levő czikkből is kitűnik. Igaz Duschek nem volt forradalmár, sem republikánus, de híven „páratlan szorgalommal” töltötte be azt az állást, melyet neki felajánlottak s melyet csak azért foglalt el, hogy az országnak használjon és a nemzetet megóvja még nagyobb károktól, mint a minők két önvédelmi harczában úgy is szenvedni kénytelen volt. „Nem is kellett volna más,” így nyilatkozik Kossuth; „mint az, hogy Duschek az ország ingó értékeinek és különösen a pénz­sajtó gyárkészletének becsomagolásával kétszer huszonnégy óráig elkéssék. Egy kissé lanyhább erély, egy kis idővel evésre, pihenésre, alvásra, szóval egy kis ártatlan elkésés és mindez végve van helyrehozhatatlanul. Ha végig futok emlékezetemen” — így írja Kossuth levelét — „most 23 év után is, azt hiszem, a mit akkor sokszor mondottam, ma nyíltan sokan betöltöttük emberségesen, de mindannyink közül csak három ember volt, a ki helyét oly sikerrel töltötte be, hogy azt hasonló sikerrel lehetetlen lett volna más által betölteni. E három ember: Lahner tábornok, Lukács honvéd ezredes és Duschek Ferencz volt.” Szerettem volna, Kossuth egész levelét itt is közzétenni (Törs Kálmán szerint Simonyi Ernőhöz volt írva); de nem akartam több tért, úgy is elég hosszúra terjedt megjegyzéseimmel elfoglalni; e kivonat is, úgy hiszem, elegendő lesz, a még most is felmerülő inszinuácziók megdöntésére.

Hogy egyébként nagyrévű történetírónk munkájába is becsusz­tak tévedések és helytelen adatok Duschekről, annak bizonyítékául szolgálnak a következők: Valótlan az az állítás, hogy Duschek örökösen építtetett és csekély kényelmi okokból is szüntelen igazíttatott a műhelyen. Ha Pesten a helyiségen igazítani kellett, ezt a gyárnak előre nem látott nagyobbodása követelte, mely nélkül a később szükséges tetemesebb összegek kiállítása nem lett volna lehetséges; azért azonban a munka félbe nem szakadt és szünet nélkül folytattatott. Debreczenben már január 3. vagy 4. napján a gyártás teljes folyamatban volt, mit bizonyít az, hogy e hónap 11-én 80 ezer forint készült el 5 forintos jegyekben, egy gyártási szakasz pedig nyolcz napot igényelt. Magam is láttam, mint állott Duschek sárga juhászbundájában a készülő műhelyben és mint ott buzdítván a munkásokat a belépő munkások és gépek oda szállíttattak, mert Duschek Mérey pénzügyminiszteri tisztviselőt előre küldötte, hogy a szükséges helyiségeket rendbe hozza. Nem is egy, csak félmilliónál valamivel többet adott át aranyban és ezüstben Duschek az osztrákoknak. — Csernust sem azért végezték ki, mert pénzügyminiszteri tanácsos volt, hanem Csernatony helyett, mit maga Horváth is említ (V. ö. Magyarország függetlenségi harczának története III. k. 453 és 505 lap.) Duschek „a vizsgálat alatt összes alárendelt tisztviselőiért föltétlenül elvállalta a felelősséget, kijelentvén, hogy kiki mit tett, az ő parancsára tette.” E kijelentés nem szorul dicséretre, de a tisztviselőket további üldözésektől megmentette. Végre midőn Bécsbe idéztetett, befolyásos férfiak előtt úgy nyilatkozott Duschek, hogy eddig két vérző seb volt a monarchián: az egyik Olaszország, a másik Lengyelország; most pedig az új rendszer egy harmadik sokkal nagyobb sebet ejtett a monarchián s ez Magyarország. Így nem szól bécsi körökben osztrák bérencz vagy reakczionárius, minőnek pedig némelyek Duschek Ferenczet nyilvánították. — Én, ki már a sír szélén állok és ki egy évnél hosszabb időn szerencsés voltam Duschekkel érintkezni, tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy kiváló tehetség és értelem mellett nemesebb gondolkozású, humanusabb érzületű és szigorúbb becsületességű férfiút, mint Duschek volt, nem ismertem. Abban a reményben és azokkal a szavakkal, melyekkel a részrehajlatlan és el nem fogult Törs Kálmán fejezte be Duschek életrajzát én is zárom igénytelen megjegyzéseimet:

„A történelem, ha megkésett is, de meghozza számára is elégtételét és le fogja tenni legalább sírjára a becsülettel betöltött kötelesség elismerésének és a hazafiu érdemek ama koszorúját, melyet vajha mindenki, a kinek kiosztjuk, oly igazán megérdemelne, mint megérdemelte ő, Duschek Ferencz.” Nálam mint sok másnál áldott és tisztelt lesz mindenkor emléke. Ennyit az igazság érdekében.

C. K.

Kivonat:

A cikk Major István 1848–49-es honvéd visszaemlékezését tartalmazza, aki szemtanúja volt a magyar kormány pénzverő sajtójának és pénzkészletének menekítésével kapcsolatos eseményeknek. A történet során a Temesvár ostroma után menekülő honvédség és civilek egyre nehezebb körülmények között próbáltak átkelni a Maroson Sovorsinál, miközben üldözte őket az ellenség.

Major beszámolója szerint nagy tömegek gyülekeztek az átkelőnél, sokan veszélyes módon próbálták meg átkelni a folyón. A túlparton állami szekereken fontos iratokat, gépeket és a magyar kormány pénzsaítóját szállították. Később, amikor elterjedt a hír, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert, és közeledik az ellenség, pánik tört ki. A menekülő honvédek a szekereken lévő bankópréseket, pénzverő gépeket és iratokat megsemmisítették – a pénzjegyeket szétszórták, az iratokat elégették, a lőszereket felrobbantották –, hogy ne kerülhessenek ellenséges kézre.

OCR:

A Kossuth-bankók clichei cimmel megjelent tárczánkra vonatkozólag érdekes adatokat vetünk: Szanádról Major István 1848—49-es honvédtől, ki szemtanuja volt amaz eseménynek, melyek összefüggésben állanak azokkal, melyeket a tárcza írója Nyáry József érint. Tárczánkban Nyáry József a cliché-k történetének szorgalmas kutatója, Aradig és Világosig kiséri a magyar kormány pénzsajtóját.

Major István hozzánk intézett levelében felveszi az elejtett fonalat s elvezet bennünket oda, a hol a pénzsajtó, a kormány pénzkészlete, Dusek pénzügyminiszter fontos iratai megsemmisültek. A történelmi adatokat részben kiegészítő, részben helyreigazító levelében Major István így ír: Temesvár ostroma alatt Vécsey tábornok mint bombázó hadnagy működtem. A temesvári ütközet után Rékásra vonultunk, hol egy hat fontos ütegpárossággal voltam együtt. Tábornok Lugos felé való elvonulása után a menekvő polgárok kocsijainak beáramlása sora haladt, kik Szeged és vidékéről a magyar hadsereg reggel jöttek. Lugosra érve, a város és környéke tele volt lovas és gyalog honvédekkel.

Facsét felé vonultak, hogy a Maroson át Sovorsinba menjenek, s onnan tovább haladjanak Tevárra. Ez volt a jelszó, ezt beszélték és mondták a tisztek. Augusztus 14-ikén reggel 8 órakor értem ágyuimmal a Maros-partra, az egyetlen komphoz, mely csakis az ágyukat és töltényszereket szállította a tulpartra Sovorsinon át, hol már több ágyu és szekér vesztegelt, míg az innenső parton több ezer lovas és gyalog honvéd s velők menekvő polgárok ezrei állottak. Útakon folyton nagytömegekben jöttek az átkelők, kik a várakozás miatt türelmüket vesztve, elszántan mentek az alacsony vízállású és sebes folyónak, hogy átgázoljanak, vagy kocsijaikat húzzák. Hamar meg telt a Maros emberekkel, kocsikkal, iszonyú lárma volt itt, jajgatás s többfelé segélykiáltás hallatszott, sok kocsi a víz alá dőlt, emberek és lovak fulak a vízbe. Az elszántan menekvő népet ez a látvány az átkeléstől nem riasztá vissza, mert tudták, hogy az ellenség utánuk jön. Mikor ágyuimmal a tulparton Sovorsin alá értem, a lippai út felé mentem, hol az út mellett két felől hosszú sorban állami szekerek álltak lovak nélkül.

Ágyuimmal a szekerek mellett megálltam, és megnéztem tartalmukat és ekkor láttam, hogy néhány kocsin gépek és ahhoz tartozó vastárgyak vannak felhalmozva, míg több szekeren temérdek megvasalt láda volt látható. Ezeket fegyveres honvédek őrizték, a szekérész őrmestertől tudtam meg annyit, hogy a hátulsó szekereken vannak a magyar kormány pénzsajtói, míg a többi ládákban a pénzügyminiszter és több tábornok iratai és bankóprések vannak. De hozzá tette az őrmester, hogy csak úgy hallotta, bizton nem tudja; további kérdésemre elmondá, hogy Lugoson augusztus 10. és 11-dikén rakták meg a szekereket s már két nap óta állnak ott, s várják a további parancsot. Hogy miért kellett Sovorsin alá menniök, azt ő nem tudja. Délután, midőn ágyuimmal a hegyre fölértem, hátra fordulva láttam, hogy azután, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert.

E hír iszonyú lárma, szaladgálás támadt. Mindenki mozgott, szidták Görgeyt, s egyik a másiktól kért tanácsot. Az első rémhirt csakhamar követte a másik. Facsét felől, honnét iszonyú porfelleg jelzé, hogy jön.elk a német, és meneküljon mindenki a merre tud. Ez a nem várt két eset annyira zavarta a már menekvő honvédeket, hogy az útban levő állami szekerekről a pénzsajtókat, összes ládákat ledobálták, s összetörték, s a délig elkészült 100 forintos bankjegyeket szétszórták, az iratokat szétszaggatták, s elégették. A lőszerkocsikat mit magukkal nem vihettek, a légbe röpítették, hogy ellenünk a német fel ne használja. Mikor mindezt bevégezték, az ellen már a tulparton állt, és utánunk lövöldözött, míg mi a hegyen keresztül menekültünk. Az összetört bankóprések és iratok arról tanúskodnak, hogy ott valóban a kormány pénzsajtója volt. — E hosszú levelét Major István azzal végzi, hogy a szanaszét szórt, széthullott bankjegyeket szedni tudtuk, hogy azok szekér Lippára, vagy Lugosra vitték-e vissza. Ez az utolsó nyoma a magyar kormány pénzsajtójának.

Kivonat

Felfedezés és eredet

• Az 1848–49-es szabadságharc pénznyomtatásához használt rézmetszetű clichéket (nyomódúcokat) Kerschek Gyula birtokolja.
• Ezeket az ő apja, Kerschek József mentette meg az osztrákok kezéből, amikor azok a szabadságharc bukása után széthordták a magyar államvagyont.

Megmentésük története

• Két osztrák katona Kerschek József üzletében akarta eladni a kliséket „ólomként”. A felesége felismerte azok jelentőségét, és megvásárolták őket.
• A család elásta a kliséket a kertben, később pedig Galsára, a szőlőhegyen lévő présházba rejtették.
• A házaspár halála után (1869 és 1876) a gyermekeik találták meg újra.

A megmaradt klisék

• 45 darab maradt fenn, köztük különböző értékű bankjegyek feliratai („egy forint”, „két forint”, stb.), aláírások („Kossuth Lajos pénzügyminiszter”, stb.), valamint a magyar címer két változata.
• A lemezek vékony vörösrézből készültek, ólomra forrasztva, a nyomdagépekhez igazítva.

Történelmi háttér

• A pénznyomtatás a szabadságharc végén fokozatosan leállt.
• Duschek Ferenc pénzügyminiszter 1849 augusztusában adta át az arany-, ezüst- és papírpénz-készletet Schlick tábornoknak.
• A klisék valószínűleg már használaton kívül voltak, és az aradi várban hátramaradtak.
• Az osztrák katonák hozzáférhettek a lomtárban hagyott, hasznavehetetlennek ítélt darabokhoz.

OCR:

A legujabb időben hire terjedt, hogy az 1848—9-iki Kossuth bankók rézmetszetű mintái napfényre kerültek, s hogy városunkban Kerschek Gyula urnák birtokában vannak. A dologról eleget irtak helybeli és vidéki lapok részben tévesen, részben fölületesen, ámbár, hogy velük alaposabban és részletesebben foglalkozzunk, ugy történelmi mint régészeti tekintetben megérdemlik, ugyis sok minden elpusztult és megsemmisittetett az üldözés napjaiban és utána, miknek ismerete manapság, midőn már e mozgalmas idők történetét higgadtabb vérrel és ítélettel vizsgáljuk, a történelmi biztosság szempontjából is igen fontos lenne.

Minket azonban e rézmetszetű nyomdalapok még közelebbről is érdekelnek, már csak azért is, mert egyik polgártársunknak atyj a menté meg őket a végpusztulástól; azután tudjuk, hogy e nagyszerű küzdelemnek végső jelenetei vidékünkön játszódtak le; a menekülők csak Dél-Magyarországot találták nyitva s igy sok minden dolog, mit elrejteni tanácsos volt, vidékünkön talált biztos rejtekhelyet. Igy e rézmetszetek is a bankósajtókkal együtt az aradi várban maradhattak s az osztrákok kezébe kerülvén, legnagyobb részben szétromboltattak; e néhány cliché megmaradása is a véletlennek és kegyeletnek eredménye, — mint látni fogjuk.

Leghivatottabb lévén e cliché-k történetét kutatni és megirni a délm. tört. és rég. muz. társulat — összeköttetésbe tettem magamat a tulajdonossal, Kerschek Gyula urral s a tőle, mint egyetlen kutforrásból nyert adatokat leszek bátor e clichék történetére vonatkozólag a következőkben előadni s megvitatni.

Polgártársunknak, Kerschek Gyulának apja, K. József a szabadságharc idejében Uj-Aradon, tehát megyénk területén s nem Aradon, mint a lapok egyformán tévesen irták postamester és nem vaskereskedő volt; ugyanott ő kezelte az állami lottót, nála volt azon kivül a dohánytőzsde; sóval és egyéb vegyes árukkal is kereskedett.

Miután Kossuth Lajos az aradi várból elmenekült, a magyarság nagy zavarba jött; bevonult az orosz, s utána mindjárt az osztrák, ekkor kezdődött a várban a szabadlopás, ki mihez hozzáférhetett, a magyar kormányhoz tartozott, azt az osztrákok széthordták vagy elrombolták. Igy történt, hogy mindjárt másnap Kossuth Lajos távazta után Kerschek József üzletében két osztrák közkatona jelent meg hátukon kisebbszerű zsákokkal és nejének sz. Rajcsányi Máriának ócska ólmot kináltak megvételre. A nő megnézte s a rézlapokról csakhamar felismerte, hogy tulajdonképen mik, megmutatta férjének s egyuttal biztatta, hogy vegyék meg. A mi meg is történt.

De csakhamar köztudomásra jutott a szabadságharcznak gyászos vége: a világosi fegyverletétel; a Kossuth bankók persze végleg hitelüket veszítették, mi már jóval előbb is erősen megingott volt, sőt mindenfelé kihirdették, hogy a Kossuth bankó

kat és pénzt mindenki büntetés terhe alatt beadni el ne mulassza.

A család azonban semmi áron sem akart megválni a becses ereklyéktől; miért is, hogy magukat az esetleges kutatások alkalmával némileg biztosítsák, éjjel elásták e clichéket kertjükben. Házunk a főutcában a templom közelében volt. De a földben e clichéek nem soká maradtak. A család feladásoktól félt s még jobb helyre akarván elrejteni, a nő éjjel rejtekükből felvette. Nagyrészét félelemükben megolvasztották, egyrészét pedig szalma polyva közé rejtve kivitték Galsárra s fenn a galsai szőlőhegynek tetején lévő présházuk nyitott tüzhelyének lábába ásták el úgy, hogy róla nem tudott a tulajdonoson és nején kívül senki semmit. Itt küldte e clichéek hosszú ideig, mígnem a férj meghalt 1869-ben; neje követte őt 1876-ban, ki is halálos ágyán elmondta gyermekeinek ez ereklyére vonatkozó titkot, kérvén őket, hogy tartsák becsben és őrizzék meg, mint oly emléket, mi miatt ők, míg rejtegették nem csekély félelmet állottak ki. Az örökösök a szülők halála után csakugyan megtalálták, felvették s egymás között elosztották. Legtöbb van belőlük Kerschek Gyula úr birtokában, de nővérei is tartottak meg belőlük. Volt még e clichéekből az időben Schark nevezetű új-aradi pénztárnok birtokában is, de ő részben szintén megolvasztotta, részben Kerschek Józsefnének ajándékozta a többihez s így eddigi tudomásunk szerint ennél több nem létezik.

Eddig Kerschek Gyula úr előadása szerint.

A meglévő clichéek a következők: az „egy forint”, „két forint”, „öt forint” és „tíz forint” felírásos rézmetszetek, köröskörül görbe vonalornamentikával; továbbá az utalvány „két pengő forintra” és a „harmincz krajczár” clichéj, egészen simán, minden ornamentális körzet nélkül; továbbá „Kossuth Lajos pénzügyminiszter”, „Rögler Lajos bankpénztárnok”, „Völgyi Ferencz kincstári főpénztárnok” sajátkezű aláírásának clichéi, végre a magyar állam-czímerének két variánsa. Mindezekből összesen 45 darab van meg.

A mi a clichéeket közelebbről illeti, ezek vékony vörös rézlemezek, melyekbe a különböző fölírás, czímer vagy aláírás vésve van; e rézlemezek vastagabb ólom alapra vannak forrasztva, melyeknek szabad oldala czellulozzal van, bizonyára a gépbe való illesztés és megerősítés czéljából. Maga az ólom alap erősen meg van forgatva, megolvasva, ugy látszik, a puha ólomra különböző oldalról ható nyomás idézhette elő. Magok a tulajdonképeni clichéek majdnem mind, daczára a nagymérvű használatnak kitűnő karban vannak; a metszetek tiszták, szabályosak, felületük egyenletes; a többszörösök egymáshoz igen hívek. Vegyük őket sorba. A „Kossuth Lajos pénzügyminiszter” sajátkezű aláírás facsimilejének metszeteiből két nagyságban 14 db van meg. A nagyobb alak az ezres, százas, tízes és ötös államjegyeken alkalmaztatott, mind 1848. szeptember 1-ről keltezve, továbbá a magyar kereskedelmi bank által a vele kötött egyezmény alapján 1848. május havában kibocsátott két frtos bankje

gyeken; a kisebb alak pedig az ugyanakkor kibocsátott egy forintos bankjegyeken szerepelt. Ugyan­csak a két és egy frtos bankjegyeken használtatott a „Rögler János bankpénztárnok» és „Völgyi Ferencz kincstári főpénztárnok» aláírását feltüntető cliché, csakhogy ez utóbbi még az 1849. jan. 1. kibocsátott, harmincz és tizenöt pengő krajczáron is szerepel. A meglevő 6 darab czímer szintén két fajta; az egyiknek pajzsa hosszúkás négyszög tetején szent István koronájával; a pajzs két mezejét elválasztó vonal összeesik a középen kicsiken föltüntetett ma­gyar czímer középvonalával; köröskörül a társor­szágoknak czímerül tűnik ki a pajzsnak többi sza­bad fölülete; egészben véve sikerült kompozíció s kitűnően van metszve; ez csakis a kereskedelmi bank által kibocsátott két forintos bankjegyen szere­mert már az 1849-ben kibocsátott különböző kincs­tári utalványokon csak a magyar czímer szerepel tetején a magyar koronával vagy anélkül, a társor­szágoké egészen hiányzik s ez utalványokon a czímerek számára már nem használtatott külön álló és külön metszetű cliché, sem különböző szinű nyomdafesték, ha­nem a matrix nyomás tüntette föl ezt is; egy szóval ezeken már csak az értéket és aláírást kellett külön clichével a kész matrixokra rányomtatni, mi a mun­kát és eljárást egyszerűsítette, ugy is elég bajt adott az, hogy még az 1849. juliusban kiadott utalványokra is szabad kézzel, tintával kellett a sorszámot fölírni, a mely nehézkes eljárásmód 1848-ban minden pénznemen divatban volt, kivéve a bank által kibocsátott egyforintosokat, a mi Ilyenek mind a seriest mind a folyószámos bét jelezéssel pótolták. A czímer másik fajtája, melynek clichéje meg van oldalt behajló, alul ívben kiszéle­södő pajzs; szélei visszagyrődve, fölötte a magyar sz. korona; a pajzs közepén szintén az ország­czímer, körötte a társországoké. Az ezres, szá­zas, tízes és ötös államjegyeken s az egy fo­rintos bankjegyeken mindenütt ily kompozíciójú czímer szerepel, melyek azonban egymástól nagyság­ban és a szélek határvonalainak meneteiben némileg eltérnek. A meglevő cliché az öt forintos államje­gyeken vörös szinben föltüntetett czímernek felel meg teljesen, jóllehet, kivéve a tíz forintosét, a többi pénznemnél is, melyek nem utalványok valának, az aláírások rányomásánál mindenütt különálló, a matrixhoz nem tartozó clichéek használtattak.

Van még ezeken kívül az öt és tíz forintos bankjegyeknek „öt forint“ „tíz forint“ feliratú cli­chéiből tíz darab: a bankjegyek „egy- és két fo­rint“-jáé; amabból két, emebből egy példány; az 1849. julius 1-én kiadott kincstári utalványok „Két pengő forintra“ metszete, és a harmincz pengő krajczárra szóló utalvány clichéjének egy tö­redéke.

A fölemlítetteken kívül többről nincs tudomásunk: lehet, hogy a megolvasztás alkalmával unikumok is vesztek el, melyek szintén az eladottak között le­hettek; teljesen hiányzanak a matrixokra külön nyomot s az érték jelzésére szolgáló római s arab számok s az értéknek az ország különböző nyelvén való jelzésére szolgáló clichéek; az 1849-iki kincstári utalványoknak minden egyes clichéje, kivéve, a „Két

pengő forintra» szóló metszetet nemkülönben telje­sen kiányoznak a matrix lapok.

Már most csak azt a kérdést kell még megvitat­nunk, miként kerülhettek e clichéik az osztrák katonák kezei közé, kik eladták. Nem épen puszta conjecturák azok, nézetem szerint, a mit kihozhatunk.

Miután a magyar miniszterek 1849. aug. elején aláírták a súlyos körülmények között az okmányt, mely a főhatalmat Görgeyre ruházta; a volt pénzügyminiszter, Duschek Ferencz is megjelent Világoson, Görgey táborában, hogy a kincstárt átadja. Duschek, mint Horváth M. megjegyzi nem a Görgeyre való rokonszenvből jelent meg: kötelességét akarta teljesíteni; mert Kossuth, miután Duschek neki államtitkára Lónyay Menyhért, azt jelentette, hogy a kincstár Aradnán rendelkezésére áll, maga utasította Görgeyhez, mint a főhatalomnak jelenleg egyetlen jogos birtokosához. «Görgey ennek következtében — mondja Horváth Mihály — Du­scheket a kincstárral együtt Világosra rendelte mivel ennek készségében parancsnak engedelmes­kedni nem bízott, két tisztet állított oldala mellé oly utasítással, hogy őt, ha kell erőhatalommal kényszerítsék a rendelet teljesítésére. A kincstár ekként mind a vert, mind a rudakban levő aranynyal és ezüsttel és papírpénz készletével Görgey hatalmába került s mint papír tudósit a vert és papírpénzt be is osztatták föl, melynek díja már több hét óta nem fizettetett meg, az arany és ezüst rudakat pedig a miniszter óhajtván az alatt hagyván, ennek szabad rendelkezésára hagyta, hogy azokat tetszése szerint az osztrákoknak, vagy oroszoknak adja át.

Duschek Ferenczet Görgey augusztus 12-én bo­csátotta szabadon; 13-án Duschek Világosról az arany és ezüst rudakkal és más államjavakkal együtt Arad alá sietett, hogy a nála levő kin­cseket Schlick osztrák tábornoknak átadja. Hor­váth Mihály szerint Duschek akkor több mint millió forint értéket adott át Schlicknek.

Most csak az a kérdés: mi történt ez alatt a pénz­sajtókkal és a hozzájuk tartozó felszereléssel s így a clichékkel?

Tudjuk, hogy a szabadságharc vége felé a kor­mány a hadi szerencse szerint folyton változtatta székhelyét, s így a pénz­sajtó sem működhetett sehol állandóan. Azonkívül maga Duschek is igen sok apró akadályt iparkodott rendes működésük rendes útjába gördíteni, a mi a kormányiak pénzzavarát idézte elő, majd szabad működését bénította meg. A kormány még a tél folyamán behuzódott Debre­cenbe, majd Szegedre, julius végén Arad várba, innen nemsokára, hogy védett állásban legyen Duschek Lugosra vonult, s midőn az osztrák sereg Temesvár felé közeledett onnan az államkincstárral, sajtókkal és felszereléssel együtt csakhamar Lippára vándorolt.

Itt vész el nyoma annak, hogy Du­schek útját és a sajtók sorsát teljes biztossággal követhetnők. Lehet, hogy ezek Lugoson, részben Lippán marad­tak, sőt mit fontosnak tartok legvalószínű, hogy Duschek mindazt, mit ő tudta, hogy úgysem szükséges, s csak gyorsabb mozgását nehezítené meg, már

lugosi és lippai útja előtt Arad várában hagyta. E föltevés annyival is inkább valószínű, mert az utóbbi időben a papírpénz gyártásban teljes pangás állott be, mit Duschek különféle kifogásokkal palástolt, már aztán igazi okát akár abban találjuk mert előre látta úgyis a katasztrófát, akár, mert siettetni akarta: tény az, hogy az egy és két forintos bankjegyeknek gyártása teljesen megszűnt még 1848-ban miután Windischgrätz a tél folyamán azoknak Pesten a kereskedelmi banknál letett érczalapját elkobozta; az öt és tíz forintos államjegyeknek kiadása is még 1849 elején megszűnt, papírjuk elfogyott, s mert az osztrák gyárakból, honnan azok előbb beszerezhettek, újabb szállítmányt nem kaphattak, a hazai gyár Duschek meg semmi úton-módon nem volt rábírható, hogy nyomtatásukat más fajta papíron folytassa. Az ennek folytán beállott pénzhiányon és zavarón — mint már említém — Kossuth a két forintos, harmincz és tizenöt pengő krajczáros kincstári utalványok kiadása által törekedett segíteni.

Mindezekből következik, hogy az egy és két forintos bankjegyeknek clichéi — akár az értéket, akár az aláírást tüntették föl — már jó ideje használaton kívül helyeztettek volt akkor, midőn Duschek a kincstárt átadta, sőt már a kormány vándorlásának ideje alatt is; ugyanilyen sorsban részesültek, bár nem oly hosszú idő óta, talán csak 1849. máj. óta, az öt, tíz, száz forintos államjegyeknél használatos clichéik is, s még inkább aláhanyatlott a szerepök 1849. szept. 1-je után az apró pénz szűkéhez és a felváltás nehézségeinek következtében több nem is jelent meg a közforgalomban. Mindezen már nem gyártott bankóknak clichéi, melyek mindegyikéből igen sok lehetett használatban; jó régóta nyugalomba voltak téve s a sajtóknak Arad várában hagyása után teljesen gondozatlanul hányódhattak. Miután Damjanics Arad várnak parancsnoka a világosi fegyverletétel után aug. 17-én magát és a várat az oroszoknak megadta és a magyar helyőrség Sarkadra Görgeynek fogoly hadához kisértetett, az oroszoknak parancsnoka pedig Chruleff egy óra múlva a várat Schlicknek, az osztrák parancsnoknak átengedte: nagyon természetes, hogy a magyarok által ott hagyott hadi zsákmányban találták az osztrákok a pénzsaítókat is. Hogy Schlick mit tett velük, teljesen bizonytalan; a pénz- és értékkészletet Duschek mind magával vitte, a lomtárba hányt s már nem használt clichéhez bármely katona hozzájuthatott, s így történhetett az, hogy két katona pár krajczárra akarán szer t tenni a kenyeres tarisznyába rakta s elvitte eladni, mint ólmot, mert hiszen nagyobb részük csakugyan abból áll.

A meglévő clichéek között igen kevés van olyan, mely a szabadságharc végén nyomott bankókon használtatott. Összesen — mint említém — a kincstári utalványokon a «két pengő forintra» szóló cliché és egy harmincz krajczáros utalvány töredéke: ezek is a lomtárba lehettek dobva, az egyik mint törött, a másik mint elkopott példány. A töb­biek részint a gépekben felejtettek, részint már

szükségesek, a műhelyben lehettek osztályozva felhalmozva, s így találta meg őket az osztrák, s tette ezekre kezét s később meg is semmisítette őket, mit abból lehet következtetnünk, mert a pénzsaítóknak Világos és Arad után teljesen nyomuk vész: míg a már nem nyomott pénzeknek tán lomtárban lévő clichéi teljesen kikerülték az osztrákoknak figyelmét s így kerülhettek csak a katonáknak kezeibe, kik akaratlanul is megmentésükön munkáltak.

Ennyi az egész, miben kutatásaimat a nemzeti és régészeti tekintetben s különösen vidékünkre fontos és érdekes clichékre vonatkozólag röviden összefoglalhattam. 1849. aug. 17-étől egészen a mai napig nyúló történetüket főnebb adtam.

A Magyar Nemzeti Bank a pengő pénzrendszer fennállásának idején rendszeresen pontos kimutatásokat tett közzé, amelyekben közölte, hogy egyes címletekből mennyi van, illetve maradt a forgalomban a bevonás után is. A lakosság körében maradt mennyiségből következtetni lehet az adott papírpénz ritkaságára, azonban a szám gyűjtői szempontból pontatlan, ugyanis a vissza nem váltott pénzjegyek nagyobb része már a forgalom idején megsemmisült, csak egy kis töredéke, legfeljebb néhány százaléka jut el végül a gyűjtőkhöz. Például a csehszlovák 1919-es 5000 koronásból 3 évnyi forgalom után 98 darabot nem szolgáltattak vissza, ennek ellenére csak egy fennmaradt forgalmi példány ismert.

Megtekintem

Az 1920-as keltezésű 50 koronástól kezdődően a sorozatot bezáró 1923-as 1 millió koronásig az államjegyeken a “W”, a “T W” vagy a “T WILLI” jelöléssel találkozni. Függetlenül attól, hogy Svájcban vagy Budapesten nyomtatták az adott változatot, minden esetben megtalálható a jelzés a bal alsó sarokban. Vajon kit takarnak a “T W” betűjelek?

Megtekintem

Megtekintem

“Saját kézzel rajzolt bankókat hozott forgalomba Kutason”, számolt be Vásárhelyi Népujság 1937. március 28-i száma. A hamisítványok kézzel festve készültek, ennek ellenére több mint tíz darabot sikerült forgalomba helyezni. Annyira primitívek voltak, hogy a helyi lapok is csak humorral körítve tudtak beszámolni az eseményekről.

Megtekintem

Ismertek olyan hamis “MAGYARORSZÁG” bélyegzéssel ellátott osztrák-magyar bankjegyek, amelyeken egy további “Stempel wurde von der kön. ung. Staatsdruckerei in Budapest laut Mitteilung der Oesterreichisch-ungarischen Bank, Hauptanstalt in Budapest als unecht befunden” bélyegzés is megtalálható. A magyar numizmatikai szakirodalom csak a létezésük tényét erősíti meg, a bélyegzés hátterével nem foglalkozik.

Megtekintem

Az első világháborúban részt vevő országok már az első hetekben megtapasztalhatták, hogy a nemesfém tartalmú fémpénzek a forgalomból eltűnték. Hiányuk megakasztotta a gazdaság rendes működését. Hogy mérsékeljék a pénzváltási nehézségeket, kis címletű papírpénzek nyomtatását rendelték el. Így kerültek forgalomba például az Osztrák-Magyar Monarchiában az 1 és 2 koronás bankjegyek, a Német Császárságban az 1, 2 és 5 márkás pénztárjegyek.

Megtekintem

Megtekintem